Open/Close Menu Where your happily ever after starts

Többféle barát létezik. Van, akivel szívesen megyünk el bulizni, mert az együtt végigmulatott estéket még évekig emlegetjük. Vannak azok a barátok, akik minden helyzetben képesek növelni az önbizalmunkat, mert még a világ legrusnyább kalapjában is szépnek látnak minket. És léteznek azok a „ritka kincsek”, akik hozzánk tesznek és terelnek minket az utunkon. Azok, akik egy bögre latte felett is képesek sorsdöntő kérdést feltenni.

 

  Petrával a barátságunk hosszú évekre nyúlik vissza. Akárcsak egy párkapcsolatban, mi is már sok mindent megéltünk együtt: csalódást, örömkönnyeket, külföldi nyaralást, összeveszést, kibékülést, „mi értelme az életnek” agonizálást. Utóbbi téma meglehetősen gyakran jön fel akkor, amikor összeülünk beszélgetni.

Egyik ilyen „brainstorming” során – pont abban az időben, amikor az istenért nem állt össze a fejemben, hogy mihez kezdjek magammal – Petra feltett nekem egy egyszerű, de annál nehezebben megválaszolható kérdést: Mi az, ami igazán boldoggá tenne?

Annyit biztosan tudtam, hogy még nem találtam meg ezt a hivatást. Pedig sok mindent kipróbáltam már: álltam TESCO-ban parfümmel a kezemben annak reményében, hogy valaki megveszi tőlem azt, de repültem másfél éven keresztül Boeing 737-700-sokon is Németország és a Kanári szigetek között csinos kis szoknyában, töretlen mosollyal az arcomon.

„Legyen a hobby-d a hivatásod” – így szól a bölcs mondás.

Egyik legkedvesebb hobby-m az éneklés. Úgy érzem, akkor adhatok a legtöbbet a körülöttem lévőknek, ha írhatok, vagy ha énekelhetek. Vagy ami még jobb: ha elénekelhetem azt, amit írtam.

Jártam musical stúdióba, énekeltem többféle kórusban, magántanárok oktattak, karaoke versenyeket nyertem, felvettek Magánének szakra a Színház- és Film Intézetbe és végül, de nem utolsó sorban: mielőtt elmentem Stewardess-nek, volt egy együttesem.

Don’t feed the Mirage 2000 – ez volt az évekkel ezelőtt megalakult formáció neve. Bergekranfahrzeug-tól (ami németül „hegyi mentőautó”-t jelent) indultunk, de ezt csak én tudtam rendesen kiejteni. Új nevet kellett találnunk.

Egy szép napon, a Fővárosi Állatkertben sétálgatva feltűnt egy tábla a Zsiráf kerítése mellett: Don’t feed the giraffe.

„Ezaz!” – gondoltam.

Emlékszem, büszkén prezentáltam a zenészkollegáknak a nagy ötletemet, de ekkorra már a dobosunk is előrukkolt a saját elképzelésével: Mirage 2000, ami egy vadászrepülőgép típusa. Innen aztán egyenes út vezetett minket a megjegyezhetetlen nevünkig.

Miután kimentem Németországba, feloszlattuk a bandát. (Pedig terveztünk egy saját számot a külföldi berobbanásunkhoz „Brandenburg Blues” címen.)

Petrával eltöltött, ominózus beszélgetésünk idején már hazaköltöztem Németországból: kicsit megtörve, kicsit zavarodottan, kicsit „germanizálódva”, kiéhezve mindennemű jó tanácsra. Petra ekkor már javában pörgött a Wedding Project Budapest megalapításán. Teljesen lenyűgözött az az elhivatottság, amivel nap-nap után végezte a munkáját, építette saját vállalkozását.

„Ilyen az, ha valaki igazán szereti a munkáját” – gondoltam, amikor végighallgattam, hogyan beszéli le a következő találkozóját a menyasszonnyal, vagy amikor perceket vártam rá, hogy lefotózzon valamilyen dekorációs elemet egy kirakatban.

Kihűlt a latte-m, mire közösen megválaszoltuk a kérdést.

Még aznap este írtam egy üzenetet a Don’t feed the Mirage 2000 tagjainak. Napokkal később leültünk egy pohár sör mellé beszélgetni, letettük a Wedding Project Band alapjait és utána elmentünk megnézni egy koncertet az A38 hajón. Akárcsak a régi szép időkben.

Azóta rengeteg próbán vagyunk túl, megtaláltuk szadista hajlamokkal rendelkező, de annál profibb és szeretnivaló zenekarvezetőnket és ma már azon kapom magamat, hogy egyre több fellépést írogatok be a határidőnaplómba.

Tehát kedves Petra: „Köszönöm kérdésedet és, hogy számba adtad a választ: egy esküvői zenekar énekeseként leszek a legboldogabb. Őszintén remélem, hogy együtt minél több ifjú pár nagy napját tehetjük szebbé.”

wpband_logo_2